Ebben az állapotban a világ és az emberiség bajai is nyugtalanítják, mert emberi lényként szeretetet érez mindkettő iránt. De azt nem látja be, hogy ezek a Mindentudó, Mindenható, Bölcs, Kegyelmes és Irgalmas Egyetlen irányítása alatt állnak, hanem azt képzeli, hogy a véletlen vagy a Természet irányítja sorsukat. És így, saját fájdalmai mellett, elszenvedi a világ és az emberiség minden fájdalmát. A földrengések, a járványok, a viharok az éhínség, a magány és a pusztulás – mindezek a kínok őrá sújtanak le, keményen és fájdalmasan.

De az ilyen ember mégsem méltó a szánalomra vagy az együttérzésre, mert állapotának saját maga az okozója.

A Nyolcadik Szóban írtunk egy példázatot két testvérről, akik inni mentek egy kúthoz. Egyikük nem elégedett meg a frissítő, édes, kellemes és törvényes vízzel, amelyet gyönyörű kert közepén, pazar ünnepség közepette ihatott kedves barátaival, hanem megkóstolta a mocskos és tisztátalan bort, hogy ezáltal törvénytelen és tisztátalan gyönyörben legyen része. Lerészegedett, és azt képzelte, hogy szörnyű helyen van a tél közepén, vadállatok veszik körül, és félelmében remegve hangosan kiáltozott.

De az ilyen ember nem méltó a szánalomra, mert tiszteletre méltó és áldott társairól azt képzelte, hogy vadállatok, és ezzel megsértette őket. Azt is képzelte, hogy az ízletes étel és a tiszta edények tisztátalan, mocskos kövek, és összetörte őket. A tiszteletre méltó és mély értelmű könyvek pedig értelmetlennek és közönségesnek tűntek neki, ezért kitépte lapjaikat, és rájuk taposott.

Az ilyen ember nemcsak hogy méltatlan a szánalomra és együttérzésre, hanem inkább egy alapos verést érdemel.

Ugyanígy, az az ember, aki rossz választása és az ostoba vezetés eredményeképpen megrészegül a hitetlenség borától, azt képzeli, hogy az evilági hajlék, amely a Legbölcsebb Teremtő tulajdona, a véletlen és a természeti erők egyszerű játékszere lehet. Úgy véli, hogy a teremtmények távozása a Láthatatlan Birodalomba, ami voltaképp az Isteni Nevek újabb megnyilvánulása, nem más, mint pusztulás és megsemmisülés. Azt hiszi, hogy annak visszhangja, ahogy a kötelességüket teljesítő teremtmények Allah dicséretét zengik, a halál és az örök magány siralma. Szerinte a teremtett lények könyve, amely nem más, mint Annak írása, Akihez minden fohászkodik, értelmetlen és zavaros. A sír kapuja, amely a Kegyelem világára nyílik, az ő szemében a nemlét sötétjébe vezet, és ahogy közelít kijelölt órája, amely tulajdonképpen meghívás arra, hogy igaz barátaihoz csatlakozzék, azt gondolja, hogy el kell szakadnia valamennyiüktől.