A gyermekeid iránt érzett szeretet. Ami az ezek iránt a kedves, szeretetre méltó teremtmények iránti szeretet illeti, akiket a Mindenható Allah felügyeletünkre és nevelésünkre bíz, a legnagyobb boldogság és bőség forrása lehet. Nehézségeiket látva sem fogsz elviselhetetlen fájdalmat érezni, és még haláluk sem taszít feloldhatatlan kétségbeesésbe. Mint már említettük, azt fogod mondani: mivel a Teremtő a Legbölcsebb és a leginkább Szeretetteljes, haláluk voltaképpen boldogság nekik. Ami pedig téged illet, Annak kegyelméből merítesz erőt, aki neked ajándékozta őket, és ezáltal megmenekülsz az elválás elkerülhetetlen fájdalmától.

A barátaid iránt érzett szeretet. Mivel a Mindenható Allahért szereted őket, a távollét, sőt, még a halál sem szünteti meg testvériségeteket, és a lelki kapcsolat és szeretet az előnyödre szolgál majd. A találkozás öröme pedig állandó lesz. Míg ha nem a Mindenható Allah megelégedését keresve történik, egynapi együttlét örömét száznapi távollét fájdalma váltja majd fel[1].

A próféták és a Mindenható Allahhoz közel álló igaz emberek iránt érzett szeretet. Mivel a köztes birodalom, amely a tudatlanoknak a sötétség, magány és elhagyatottság birodalmának tűnik, számodra az ezek által a különleges teremtmények által bevilágított ragyogó állomás, a tudat, hogy oda kell menned, nem félelemmel és rémülettel, hanem várakozással és vágyakozással tölt el, tehát nem űzi el vagy keseríti meg az evilági élet örömeit.

Ha azonban úgy szereted a prófétákat és az igaz embereket, ahogy a modern, szekuláris kultúra emberei szeretik bálványaikat és hőseiket, akkor, ha ezeknek az embereknek a halálára és sírba tűnésére gondolsz, az csak hozzáad az amúgy is fájdalmas életed szomorúságához. Vagyis az így gondolkodó ember azt mondja magának: „Egy napon én is el fogok tűnni a sírban, amely még az ilyen tökéletes embereket is magába zárja”.